Álarcok mögött élünk. Olyan régóta létezünk így, hogy már azt sem tudjuk, hol ér véget az álarc, és hol kezdődik igazi önvalónk. Vastag falakat építettünk magunk köré, és már észre sem vettük, hogy eggyé váltunk a falakkal. Aztán történik valami, vagy jön valaki, aki elkezdi bontogatni falainkat, és határozott mozdulatokkal leszedni álarcainkat. Ez bizony fájhat…..nagyon. De aztán elgondolkodunk azon, mitől is védett meg eddig. Talán megpróbáltuk eltakarni vele saját tökéletlenségünket. Azt gondoltuk, így szerethetőbbek leszünk. Valójában éppen az ellenkezője történt. Nem hagytuk szeretni magunkat.
Mert nem az a szerethető, aki tökéletes. Mert nagyon szerethető az a kis hurka a hasadon, ami miatt te úgy gondolod, senkinek nem tetszel.
Nagyon szerethető a szélfútta hajad, és senkinek nem hiányzik a „belőtt” tökéletes frizurád.
Nagyon szerethető a reggeli gyűrött, álmos arcod, ami még a sminknélküli valóságodat mutatja.
Nagyon szerethető az elbénázott mozdulatod, vagy mondatod, ami miatt úgy érzed, mindenki rajtad nevet.
És nagyon szerethető a gyenge, sebezhető valódi éned, ami miatt úgy érezted, kiszolgáltatottá válsz. Pedig valójában ez tesz erőssé. Ezen a szelíd erőn keresztül sugárzik át a lényed….az, akit nem lehet nem szeretni 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: