Megtörtént esetek – vágyódás a halálba

Évi története a legjobb bizonyíték arra, hogy eltávozott szeretteink, családtagjaink, őseink milyen nagy hatással vannak életünkre, még akkor is, ha már akkor meghaltak, mikor mi még meg sem születtünk. Sokan úgy gondolják, aki meghalt azzal már nem kell foglalkozni, a vele lévő esetleges ellentéteket, kötődéseket nem kell és nem is lehet már feloldani. Ez nem így van. Sokszor a halottaknak nagyobb hatásuk van életünkre, mint a még élőknek. Velük ugyanúgy el kell rendeznünk „adósságainkat” mint életünk jelenlegi szereplőivel.

Évi a negyvenes éveiben járó csinos nő. Elmeséli, hogy az utóbbi időben egyre jobban elhatalmasodott rajta egyfajta elvágyódás érzés. Úgy érzi, mintha valami húzná ki az életből, halálvágya van. Ha most meg kellene halnia, az sem érdekelné különösebben.
Évi gyermekkorában is befele forduló kislány volt, nehezen barátkozott, és gyakran mondták rá, hogy „nincs itt”. Sokszor elkalandozott a tekintete valahová a messzi távolba, és szemében nagy szomorúság tükröződött ilyenkor. Ez az elkalandozó tekintet végigkísérte az egész életét. Az utolsó csepp a pohárban párja mondata volt, ami annyira szíven ütötte, hogy rögtön bejelentkezett az állításra. Ez a mondat pedig így hangzott: „Te valahová nézel.”
Évi olvasott már családállításról szóló írásokat, könyveket, illetve segítőként már részt is vett állításon, ezért ismerős volt számára ez a mondat. Tudta, hogy ilyen esetekben „valahová nézünk”, és ott általában egy elhunyt szerettünk van. A lélek számára a túlvilágnak nagy vonzereje van úgy, hogy ezt a tudatunk nem érzékeli.

A mezőben felállítottuk Évit és azt a helyet, személyt, akit/amit néz. Egy nagyon régi, még a háborúban zajló történet rajzolódott ki. Évi édesapjának született egy testvére, akit édesanyja nem tudott rendesen táplálni a háborús körülmények miatt, és a baba éhen halt. Évi ezt a meghalt gyermeket „nézte”, vagyis utána vágyódott a halálba. A szeretet lelkükben kötést hozott létre, és Évit ez a láthatatlan kötés mozgatta, miszerint „ha te meghaltál, követlek én is”. Ezek a lélekben létrejött kötődések tudatalatt zajlanak, és sokszor, ha nem derül valami folytán fény rájuk, akár a halálba is vezetik az érintettet. Akár egy halálos betegség, vagy egy halálos baleset formájában, esetleg drog vagy alkoholproblémák következményeként.

Az oldás után Évi megkönnyebbült. Körülnézett a teremben, és azt mondta, úgy érzi, mintha életében először most érzékelné egészében és valójában a környezetét. Most lett minden valóságos.
Sokszor látunk hasonló szituációkat. Olyan eseteket, amikor szinte a kliens egyik lába az életben, másik lába pedig a halálban van. Van, aki kijelenti, hogy ott érzi jól magát, mert ott béke és nyugalom van, az életben pedig nem jó. Nagyon fontos, hogy ezeket a dinamikákat feltárjuk, mielőtt a kliens lelke eljut egy olyan pontra, ahonnét már nagyon nehéz a léleknek visszafordulni. Sajnos ilyenkor azt is el kell mondanunk az állítónak, hogy egyenesen a halál fele halad. Ezt a mezőben kifejezetten látni is lehet. Hogy a történet merre fordul, azt még az állítás után sem lehet megmondani. Van, hogy a léleknek sikerül ezeket a kötődéseket megoldani, van, hogy már nem. A családállításokban minden esetre elmegyünk addig a határig, ameddig a mező, a kliens lelke engedi.

A halál témájával szinte minden családállításon találkozunk valamilyen formában.
„Az élet és a halál összetartozik, és aki helyesen viszonyul a halálhoz, egyben az életét is szolgálja. Aki fél a haláltól, legtöbbször az élettől is fél.”
/ Thomas Schafer: Hogyan szolgálja a halál az életet?/